Az alábbi történet Krishna Dharma Rámájana-adaptációjából származik:
"Visvámitra története
melyet Satánanda, Dzsanaka király főpapja mesélt el Rámának
Visvámitra, a nagy szent hajdanán király volt, aki sok-sok ezer évig uralkodott a Föld bolygó fölött. Egyszer rettenthetetlen hadserege élén útra kelt, hogy bejárja birodalmát, s megnézze, hogy él a népe. A tengernyi katona elefánton, lovon, harci szekéren és gyalogosan vonult országról országra, városról városra, hegyeken, völgyeken, folyókon át. Egy napon aztán elérték azt a vidéket, ahol a remeték élték lemondással teli, ám boldog életüket. Vezetőjük a szent Vaszistha volt, aki a legkiválóbb, legbölcsebb risi hírében állott. Amikor Visvámitra megpillantotta a remeték lakta tisztást, a lélegzete is elállt ámulatában. Amerre csak a szem ellátott, színpompás vadvirágok ezernyi fajtája ontotta illatát. A dús cserjék és terebélyes fák között gandharvák, sziddhák és csaranák játszadoztak. Ragyogó bölcsek és égi látnokok egész serege lakta a mesébe illő vidéket, s ahogy szünet nélkül a Védák szent himnuszait énekelték, varázslatos zsongás töltötte be a levegőt. Voltak köztük, akik erdei gyümölcsökkel és gyökerekkel táplálkoztak, voltak, akik száraz falevéllel, míg mások csupán vízen vagy levegőn éltek. Réges-rég felülkerekedtek már érzékeiken és elméjükön, s valamennyien a lemondásnak és a meditációnak szentelték életüket. A hős Visvámitra úgy érezte, mintha magának az Úr Brahmának a birodalmába csöppent volna.
Vaszistha kunyhójához sietett. Mélyen meghajolt a nagy szent előtt, és magasztaló imákkal köszöntötte.
– Légy üdvözölve, nagy király! – viszonozta Vaszistha a kedves szavakat. – Kérlek, ülj ide mellém, s kívánj bármit, máris teljesítem.
Visvámitra leült, Vaszistha pedig friss gyümölccsel kínálta. Sokáig beszélgettek a zamatos erdei gyümölcs fölött, mígnem Vaszistha észrevette, hogy Visvámitra hatalmas hadsereggel érkezett.
– Ó, király! – mondta neki. – Engedd meg, hogy vendégül lássalak a seregeddel együtt! Kérlek, ne utasíts vissza! Nagyon bántana, ha csupán vízzel és gyümölccsel kínálhatnálak meg benneteket.
Visvámitra vonakodott: Vaszistha szolgájának tekintette magát, s nem akart semmit elfogadni tőle.
– Végtelenül megtiszteltél már a szavaiddal is, és a legszerencsésebbnek tartom magam, hogy láthattalak – felelte. – Hogyan vágyhatnék ennél többre? Beérem a gyümölccsel, amit jó szívvel adtál. Kérlek, add az áldásodat, és az engedélyeddel máris folytatom utam!
A szent risi azonban hajthatatlan volt: mindenáron vendégül akarta látni a királyt. Addig-addig nógatta Visvámitrát, míg az végül beleegyezett.
Vaszistha boldogan pattant föl, és égi tehenét, Szabalát hívta.
– Siess, kedves Szabalám! Szeretném megvendégelni Visvámitra királyt és hadseregét! Kérlek, készíts pompás lakomát!
A varázserejű tehén testéből ínycsiklandozó ételek és italok jelentek meg. Egy pillanat alatt ezüsttálcák és -tálak lepték el a tisztást, szín-ültig teli gőzölgő, hófehér rizzsel, a legkülönfélébb zöldségételekkel, levesekkel, lepényekkel, csemegékkel, süteményekkel, tortákkal, édességekkel, vajjal, tejszínnel, joghurttal. Hatalmas korsókban zamatos gyömölcslevek és tejből készült nektárok sorakoztak mellettük. Visvámitra és népes hadserege ámulva látott hozzá a pompás lakomához.
Visvámitra alig hitt a szemének, hogy mindezt egy tehén adta. A mennyei ebéd után Vaszisthához fordult:
– Nagylelkű bölcs! Sohasem láttam még ilyen csodás tehenet! Kérlek, ajándékozd nekem! Százezer közönséges tehenet adok érte cserébe. Királyként engem mindenből a legjobb illet meg, s ennek a tehénnek nincs párja a tehenek között. Add nekem, szépen kérlek!
– Még ha a világ összes tehenét kínálnád érte, akkor sem válnék meg Szabalától. Ha arany- meg ezüsthegyeket tennél elém sem cserélném el soha! Éppúgy nem választhatod el tőlem, ahogy a lemondásban élő szenttől sem veheti el senki a dicsőségét.
Vaszista nem törődött a világi gazdagsággal. Életét az áldozatok végzésének és a lemondásnak szentelte; számára a boldogság belülről, s nem a külvilágból fakadt. Az sem térítette volna el, ha Visvámitra az egész világot felajánlja neki. Szabalához azonban nagyon ragaszkodott. A csodálatos tehén régóta szolgálta már őt, és segítségével sok-sok áldozatot hajtott végre az emberek jóléte és boldogulása érdekében. Szent kötelessége volt mindez, és egyáltalán nem állt szándékában lemondani róla.
– Az életem függ ettől a tehéntől – folytatta. – Hosszú ideje tart már el tejével, s minden áldott nap megadja, ami az áldozatok végzéséhez kell. Kedvesebb nekem, mint saját életem. Nincs az a kincs, amiért megválnék tőle!
Visvámitra haragra gerjedt. A bölcs Vasistha megtagadja a kérését?! Király volt, megszokta, hogy egyetlen szavába került csupán, és megkapott bármit, amire csak vágyott. Szeme résnyire szűkült, ahogy dühösen a risire pillantott.
– Megtagadod királyodtól a kívánságát?! Ha nem adod nekem ezt a varázserejű teremtményt, erővel veszem el! – kiáltotta büszkén, és erős karjával nyomban húzni kezdte Szabalát.
Vaszistha szomorúan nézte, amint Visvámitra megragadja a csodás tehén kötőfékjét, és rángatni kezdi az ellenkező jószágot.
– Király vagy – mondta Visvámitrának keserűen –, jogod van hát hozzá, hogy erőszakkal érd el a célodat. Nekem pedig, bráhmanának, megbocsátónak kell lennem, mert ez a kötelességem, amire – történjék bármi – mindig emlékeznem kell. És sohasem szabad az erőmet használnom, mert a szentírások szelídségre intik a bráhmanákat. Megbocsátok hát neked, ó, Visvámitra!
Fájó szívvel mondott búcsút tehenének, de uralkodott érzésein. Misztikus hatalmával meg tudta volna állítani Visvámitrát, ám csak állt némán, tétlenül. Szabalá rémülten nézett rá.
– Ó, gazdám, miért hagyod, hogy így bánjanak velem? – kérdezte kétségbeesetten. – Mi rosszat tettem, hogy ezek a gyalázatos katonák erőszakkal el akarnak vonszolni, s gazdám, a hatalmas Vaszistha szó nélkül tűri?
A gyönyörű mennyei tehén kitépte a kötőfékét Visvámitra kezéből, és könnyes szemmel futott Vaszisthához. Remegő lábbakkal megállt előtte, s kétségbeesett tekintetét gazdájára emelve így szólt:
– Hát nem állsz ki mellettem, Brahmá nagy hatalmú fia? Elhagysz?
Vaszisthának majd megszakadt a szíve, ahogy kedves jószágára pillantott.
– Ó, Szabalá, sohasem hagynálak el, és ne gondold, hogy bármivel megbántottál! De mit tegyek? Szegény bráhmana vagyok, s ez a király, a Föld uralkodója, akit megrészegít a hatalom, rettentő hadseregével a háta mögött el akar rabolni téged!
Szabalá megértette, mire gondol Vaszistha.
– A bölcsek azt mondják – felelte –, hogy a bráhmana ereje a ksatrijáé fölött áll. A bráhmana ereje lelki, míg a ksatrijáé egyedül karjaiban rejlik. Nem kell mást tenned, mint adj parancsot, hogy maradjak veled, s ez a dölyfös király soha nem lesz képes elvinni innen!
– Maradj hát velem, ó, Szabalá! – kiáltott nyomban Vaszistha.
A minden kívánságot teljesítő égi tehén testéből ekkor hatalmas hadsereg hömpölygött elő. Elszánt, nagy erejű katonák árasztották el a tisztást, kezükben félelmetes fegyverekkel, s rémisztő üvöltéssel a király hadseregére támadtak."
(folytatás következik)
