Hiszem, hogy mindannyiunknak van szerepe ebben a világban. Mindenkinek van mondanivalója, megtennivalója, megtapasztalnivalója. És még ha nem is járhatjuk végig az utat valaki más helyett, hiszen mindenkinek saját útja van, amire saját magának kell rátalálnia, és saját magának kell végigjárnia azt. Mégis, ez az egész univerzum olyan, mint egy hatalmas élő organizmus, és mindaz, ami valamelyik parányi részével történik, befolyásolja az egészet. A jó és a rossz egyensúlyba kerül, és kioltja egymást, így áll helyre a rend. A destruktív és konstruktív erők egyaránt előre visznek, bár különbözőképpen teszik ezt. ezeknek az erőknek a szüntelen körforgása egy olyan folyamat, mit nem tudunk megállítani, befolyásolni, csak a részesei tudunk lenni, meglovagolni tudjuk a hullámhegyeket és hullámvölgyeket.
Amikor tanulunk, az élet iskoláját járjuk, akkor átadjuk egymásnak a tapasztalatainkat, a szeretetünket, és a törődésünkkel, segítőkész jószándékunkkal inspirálunk másokat arra, hogy megtegyék, amit tenniük kell. Ha ezt a segítséget nem kapnánk meg másoktól, akkor sokkal nehezebb lenne az életünk. és ez a valódi szeretet, amikor másokat bíztatunk, hogy repüljenek, higgyenek önmagukban, és hozzák ki magukból azt, amire születtek.
A valódi szeretet önzetlen, és az adás és elfogadás dinamikáján alapul, nem pedig a követelődzés és a másikon való uralkodás törekvésén. Úgyhogy álljon itt ez a dalszöveg, ami tegnap este először hangzott el élőben, és a sok kedvenc közül nekem is az egyik kedvenc Kowa-számom lett.
Tudom, hogy csak erősnek akarsz tűnni
Bántottak már eleget, volt hogy már sírni sem volt erőd
Én nem akartam beállni ebbe a sorba és nem is fogok
Bár szent nem vagyok
De néha hibázunk, nem nagy dolog.
Én nem fogom szédíteni a szíved,
Kalandból a Földanya ölén már így is volt épp elég.
És aljas egy szerep lenne, ahogy vetíteném,
hogy én jobb lennék itt bárkinél…
Ugyan kinél?!
Mert ismersz, hogy virággal a kezemben,
az tudod nem én vagyok!
És nem bírok sírni sem,
pedig szorít a mellkasom.
Én nem akarok mondani szépeket,
a szavakkal megölném a lényeget.
És nem hoztam, bársony dobozban,
csillogó nemes fémeket.
És nem áll kinn, hófehér
lovak mögött szép hintó sem.
Visszahoztam a tőled kapott világot,
Ami megtanított élni, bár hiányzol.
Már tudom szeretni nem azt jelenti,
Hogy két ember egy igát von,
Hanem a másikat biztatni, repülni
át egy világon…
Tudom, hogy csak szépnek akarsz tűnni.
De amit az Istentől kaptál, annál mi lehetne szebb?
Volt, hogy már gyűlöltem magam én is
de változást is csak ajándékba kapunk,
ha arra végre méltók vagyunk.
Én nem tudom szédíteni a szíved.
Én nem mondhatom, hiszen nem lenne igaz és nem lenne szép.
Hogy az egyetlen voltál és leszel,
hiszen testünk csak porból van,
és ami azután lesz, ott mindenki egy.
Mert ismersz, hogy virággal a kezemben,
az tudod nem én vagyok!
És nem bírok sírni sem,
pedig szorít a mellkasom.
Én nem akarok mondani szépeket,
a szavakkal megölném a lényeget.
És nem hoztam, bársony dobozban,
csillogó nemes fémeket.
És nem áll kinn, hófehér
lovak mögött szép hintó sem.
Visszahoztam a tőled kapott világot,
Ami megtanított élni, bár hiányzol.
Már tudom szeretni nem azt jelenti,
Hogy két ember egy igát von,
Hanem a másikat biztatni, repülni
biztatni, repülni, hogy a másikat biztatni, repülni
át egy világon.
Át egy világon.
Át egy világon.
