Nem azt mondom, hogy iszonyatosan megfeszített izmokkal, totális görcsben kell végigtolni egy jógaórát. Amikor ezt látom valakin, hogy nagyon akarja, és erőlködik, mint pók a lucernásban, akkor arra is rá szoktam szólni, hogy lazujon már le, még a végén meghúzza magát. A jóga az egyensúly kereséséről szól, de ez nem azt jelenti, hogy nem kell beletenni száz százalék erőfeszítést, koncentrációt. Az egyhegyű elmeállapot száz százalékos mentális koncentrációt jelent, amikor eggyé válunk a pózzal, a légzéssel, a bandhával. Ha nincs ott a száz százalék figyelem, akkor az elme szétszórt marad, és a múlttal, a jövővel, a jógaórán kívüli dolgokkal foglalkozik, amikor a légzésre kellene koncentrálni. Így nem csoda, hogy a gyakorló elfelejt levegőt venni, nem hallani a légzése hangját, és feszült lesz. Aztán amikor feláll a savászanából, semmivel sem érzi jobban magát, mintha a Westendben üldögélt volna másfél órát egy kávézóban.
Visszatérve a lányra, néha odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy miért nem csinálja rendesen a gyakorlatokat. "Mert nem tudom megcsinálni" - felelte. Persze nem is akarta. Meggyőzte magát, hogy nem megy, talált egy jó kifogást, hogy miért ne kelljen erőfeszítést tenni, kilépni a komfortzónájából. Aztán amikor beleraktam a pózba, akkor csodák csodája - sikerült neki. De még ennek se örült, inkább zaklatásnak vette. Ebből is látszik, ha valaki nem akar jógázni, erőfeszítést tenni. Mert ha akar, és segítséggel sikerül neki a póz, akkor ujjong, mint a kisgyerek, ha nyalókát kap. És ez elindít egy jutalmazó mechanizmust az agyban, amiért legközelebb is el fogsz jönni. Ez alól senki sem kivétel. Ha nincs sikerélmény, akkor megszűnik a motiváció, és kötelességből senki nem jár jógaórára, mivel nem kötelező.
Éppen ma olvastam Coelhotól: "A sors senkivel sem igazságtalan. Mindannyian szabadon döntjük el, hogy szeretjük vagy utáljuk, amit csinálunk. Ha szeretjük, mindennapi tevékenységünkben megtalálhatjuk ugyanazt az örömöt, amit azok éreznek, aki elindultak az álmaik után." Nekem egy totális abszurdum az, hogy valaki szenved jógaórán. És nem attól szenved, hogy a korlátaival küszködik, hanem attól, hogy egyáltalán valaki elvárja tőle, hogy megközelítse a korlátait.
Az igazság az, hogy nagyon ritkán vagyunk képesek kipréselni magunkból a száz százalékot. És itt most nem arról beszélek, hogy eredményorientáltnak kell lenni, hiszen a jóga nem versenysport, hanem egy önmegismerési, önfejlesztési folyamat. Persze terveket kell készíteni, célokat kell kijelölni, és lebontani a folyamatot lépéseire. Patandzsali is ezt tette, és nem szégyen, ha valaki csak az ászanánál tart, és most ismerkedik a jamával és a nijamával. Ha nem lenne szükség lépésekre, fokozatokra, akkor az Ashtanga sem hat sorozatból állna, és Patandzsali is csak egy szútrát írt volna, hogy ülj le, és ess szamádhiba.
Ideális esetben az ember 80-90%-os teljesítményt tud leadni órán, és ehhez belső motivációra van szükség, vagyis akarni kell, nem elég, hogy a tanár rádüvölt, hogy "Csináld rendesen azt a vinyászát!" A tapasztalatom ugyanis az, hogy amikor a gyakorlók berendezkednek a kényelmes gyakorlásra, rászoknak a helyettesítő, gyengített változatokra, amelyeknek igazából az lenne a célja, hogy ideig-óráig használjuk csak őket, akkor bizony egy tapodtat sem fejlődnek évek alatt sem. Van, akinek ez jó, elvan vele, de szerintem ez nem természetes, és az ilyen emberek csak külső motivációból vagy megszokásból járnak órára. Persze még mindig jobb komolytalanul csinálni, mint sehogy se, de a tapasztalat az, hogy ha egész életünkben akarunk jógázni, akkor bizony fejlődni kell, a stagnálás nem egy opció. A fejlődéshez pedig törekedni kell a száz százalékra, ami kényelmetlen, kellemetlen, nehéz és frusztráló. De megvan az eredménye.
Én mindig szívesen segítek azoknak, akik fejlődni akarnak, akik túl akarják lépni a saját korlátaikat, mert mint tudjuk, ezeket a korlátokat csak mi magunk hoztuk létre, tehát csakis rajtunk múlik, hogy túllépünk-e rajtuk. De aki ragaszkodik a korlátaihoz, mert azokon belül érzi biztonságban magát, aki jobban fél a félelem hiányától és a szabadság érzésétől, mint a félelem korlátozó hatásától, azokon nem nagyon tudok segíteni, ezért is írtam a múlt héten azt a bejegyzést a kettes sorozatról. De ha valaki megpróbálja a lehetetlent, abban azonnal partnere vagyok!