"A modell tehát elvileg kiállhatta volna az idők próbáját, és a letűnt korok bölcseitől szinte változatlan formában szállhatott volna alá a modern városi ember jógaszőnyegére, ámde mégsem rendelkezünk semmilyen konkrét bizonyítékkal arra vonatkozólag, hogy 2-3 ezer évvel ezelőtt is ugyanilyen vagy hasonló formában gyakorolták volna az ászanákat.
Vizsgáljuk meg azonban, hogy milyen hatások játszattak szerepet ajógászanák gyakorlásának elterjedésében az indiai szubkontinensen, és később az egész földkerekségen. Sjoman például arra a következtetésre jut, hogy a Patandzsali-féle jógarendszer domináns gyakorlata aszamádhi, és Sivananda Sarasvati Yoga Cintamani-jára hivatkozva úgy jellemzi a jóga négy magasabb fokozatát (pratjáhára, dháraná, dhjánaés szamádhi), mint a pránájámalépcsőzetesen fokozódó intenzitású gyakorlását. Még Theos Bernardra is hivatkozik, akinek akár egy órára is fel kellett függesztenie a légzését, mivel az a szamádhielérésének minimális feltétele. Sjoman a következőkben összegzi azt a folyamatot, ahogyan a pránájáma dominanciáját felváltotta az ászana fennhatósága:
„A pránájámatradíciója többé-kevésbé kihalt a modern időkben, mióta a jóga a néptömegek népszerűségének örvend: gyakorlásának hanyatlása annak köszönhető, hogy egy egzakt diszciplina terjedt el az általános népesség körében. Egy ág azonban felvirágzott, az pedig az ászanatradíció.”1
Sjoman két ösztönző erőt említ az ászana-oktatás fejlődésében, mindkettő nagyjából Krishnamacharya korához köthető. Az egyik a vjájáma-sálákelterjedése és ősi tradíciója Indiában. A vjájámaa tradicionális indiai birkózás rendszerét jelenti, illetőleg még korábbi gyökereit tekintve a harcművészetekhez, a harcosi rend (ksatriják) képzéséhez kötődik. A Mahábhárata, Rámájanaés a Puránáktörténetei alapján is következtethetünk arra, hogy az indiaiak ősidőktől fogva nagy figyelmet szenteltek a harcosaik képzésének, ami nem csak a fizikai erőt, a kézitusában való jártasságot, hanem a különböző fegyverek használatát is jelentette.
A modern korban a vjájámatradíció alapján is kialakult egy jógastílus, amelyet vjájáma-jógánakneveznek. Ennek mozdulatai a kínai tai chi vagy chí kung mozdulataihoz hasonlítanak, de sok helyütt az ászanákkal is sok egyezőséget mutatnak. Javier Plazas szerint, a vjájáma jógánakhárom típusa létezik: szthúla vjájáma, vagyis fizikai gyakorlatok, amelyek által a test sziklakeménységűre edzhető; szúksma vjájáma, amely az energiaáramlás irányításával foglalkozik a nádíkbanés a csakrákban, és végül a mentális vjájáma, amely az elme irányításával foglalkozik, és amely által a Jóga-szútrábanemlített különleges képességekhez hasonlók fejleszthetők ki (pl. asztrálutazás, a prána továbbítása, gondolatolvasás stb.).2 "
1 Sjoman 1999: 43. old.
2 Plazas 2008: 6-7. old.
