Számtalan élethelyzet van, amit kudarcnak vagy negatív eseménynek élünk meg, és ezek bizonyára objektíven szemlélve is azok. A negatív elme ilyenkor kétféle módon szokott reagálni: vagy beleilleszkedik az áldozat szerepébe, és másokat okol a szenvedései miatt, vagy pedig agresszorrá válik, és másokra vetíti ki negatív érzelmeit, mert úgy érzi, így mentheti meg az önbecsülését. Természetesen mindkét eset problémát jelenthet, azzal a különbséggel, hogy az első esetben az illető szenvedésének a középpontjában ő maga áll, míg a környezete csak járulékosan szenved a mártírságától. A második esetben, az agresszor esetében elsősorban a környezet szenved, mivel rajtuk tölti ki a frusztrációját, míg ő saját magában elnyomja a szenvedést, és valamiféle elégtételt érez, amikor másokat bánt. Ő inkább tudat alatt éli meg a szenvedést, amit közvetve önmagának okoz, de ezt nem hajlandó elismerni és felismerni.
Foglalkozzunk most az első esettel. A negatív elme hajlamos felerősíteni a félelmeinket és azoktól vezérelve védekező döntésekre sarkall bennünket, melyekről akár közben vagy utólag is tudjuk, hogy nem voltak helyesek, nem szolgálták a valódi érdekünket. Időnként már a döntés meghozatala előtt is érezzük a félelmet, és végül nem cselekszünk meg bizonyos dolgot, mert nem merjük. A ragaszkodás és ellenszenv ugyanilyen erőteljes érzelmek, melyek szenvedést tudnak okozni. A ragaszkodásunk alapján hozott döntések esetében gyakran az azonnali érdeket vagy kielégülést helyezzük előtérbe a hosszú távúval szemben, és sokszor a függőségeink alapján hozunk döntéseket. A ragaszkodás természetesen az ellenszenv ellentétpárja, vagyis sok esetben bizonyos dolgok elől menekülünk bele egy látszólag biztonságot és kielégülést adó függőségbe. A függőségek által motivált döntéseket sokszor a gyengeségünk hatására hozzuk meg.
Egy másik probléma, amit a negatív elme okozhat, az önbizalom vagy általában a hit hiánya. Ha nem bízunk abban, hogy el fogunk érni egy általunk kitűzött célt, akkor vagy a saját képességeinkben és kitartásunkban kételkedünk, vagy látszólag objektív akadályok jelenlétét vizualizáljuk. Természetesen egy akadály felbukkanásakor is fontos az, hogy miként viszonyulunk hozzá. Ha fenntartjuk a hitünket, akkor megoldandó feladatnak tekintjük, viszont ha a hitünk nem elég mély, akkor egy biztos kifogásként is kezelhetjük, melyre ráfogjuk a kudarcunkat.
A negatív elme tehát a kudarcra és a feladásra predestinál bennünket, és bár lehet, hogy vannak körülöttünk olyan emberek, akik igyekszenek motiválni bennünket a sikerre és a pozitív látásmódra, de ha látják, hogy makacsul ragaszkodunk a negatív kondicionáltságunkhoz, akkor hajlamosak lesznek feladni és legyinteni. Ekkor egyedül maradunk a harcunkban vagy a kudarcunkban. Egy fontos konklúziót érdemes megjegyezni: az elménk kontrollálása és a negatív kondicionáltság feloldása elsősorban személyes felelősségünk, és senki más nem tudja és nem is fogja megtenni helyettünk.